Látnom kell: 1. fejezet

Hello!

Szünet alkalmából meghoztam ennek a részét is, noha lehet, hogy kevesebb fog ebből jönni, mint a többiből... Még nem tudom.
Ajánlásaim, nézzetek be hátha találtok valamit magatoknak még!
Szereplők... Bővülni fog!
Összes történetünk egy helyen!
Elkezdtem a mangát feltölteni, úgyhogy lehet olvasni!
Ahogy az animét is!

Várom persze a ti írásaitokat is, ha megszületett az ötlet! (Információk)

Jó olvasást! :)

Utáltam magamat, utáltam amit teszek. De csak egy kép lebegett előttem, még pedig, hogy azt a lányt újra láthassam... Egyszerűen beleégett az agyamba, kitörölni se voltam képes, de szívem mélyén nem is akartam.
Újabb kupacot pakoltam az íróasztalomra. Nos, hát pakoltam, hogy elmenjek. Nem akartam itt hagyni Catherinet, de tudtam, hogy megfogja érteni. Olyan fura volt az egész, őt is szerettem, de sose úgy, mint ami most a szívembe égett. Tudom, egy mocsok vagyok, hogy nem beszélem meg vele...
Nagy levegőt vettem és nekitámaszkodtam az asztalnak. A hideg felület megbizsergetett. Nyugalomra volt szükségem, hiszen az agyam úgy pörgött mint egy motor.
A kupacba hordott cuccaimra lestem. Még inkább elfásultam, majd erőt vettem magamon. Felálltam és határozottan elindultam a nappaliba, ahol a menyasszonyom ült. Meg kell vele ezt beszélnem, nem hagyhatom csak úgy itt, nem bírná elviselni.
- Catherine? - kérdeztem, mikor beértem a szobába.
- Igen, drágám? - nézett fel a könyvéből, amit éppen olvasott. Nagyon szeretett olvasni, még ha jól emlékszem azt a könyvet én vettem neki nem rég. - Minden rendben? - ráncolta a homlokát. - Mintha valami miatt aggódnál?
- Beszélnünk kell! - mondtam ki, egyre inkább úgy éreztem, hogy egy gerinctelen alak vagyok és sose fog megbocsátani.



- Rendben! - tette le a könyvet, majd úgy helyezkedett a kis kanapén, hogy mellé férjek. Le is ültem, mivel eléggé reszkettek a lábaim. Szembefordultam vele, hogy a szemébe tudjak nézni, fontosnak éreztem a pillanatot. Tekintetével csak engem nézett. Már majdnem belekezdtem volna, de újra becsuktam a számat, nem tudtam, hogyan is tálaljam fel, hisz nem mondhatom azt, hogy "Mást szeretek és utána akarok menni!"... Faragatlanság és túl őszinte, kellemesen kéne elmondani, de hogy lehet egy ilyet elmondani.
- Mi az? - tette fel a kérdést, és még inkább úgy éreztem, hogy az idő szorít, értékes perceket vesztek el.
- Tudod... - kezdtem bele. De olyan nehezen jöttek a szavak a számra... - Tudod. - kezdtem bele újra. Majd erősen a szemébe néztem, képtelen voltam megtenni, lehajtottam a fejemet.
- Mi a baj, drágám? - hajolt mellém, hangja szomorúan csengett, kezével megsimította a vállamat.
- Olyan nehéz ez... - suttogtam.
- Értem, mondd el, hátha tudok segíteni! - próbált könnyíteni, de nem ment, Óriási tehert éreztem a vállaimon, és nem tudtam, hogyan is szabadulhatnék meg tőle.
- Rendben! -  igyekeztem összeszedni magamat. - El kell mondanom valamit! - vettem erőt magamon, ezt most muszáj!
- Hallgatlak!
- Én... Én megismertem egy új valakit. - kezdtem bele. 
- Egy nőt? - kerekedett el a tekintete, én csak bólintani tudtam. Még inkább a döbbenet kifejezés ült ki az arcára. - Mondd, hogy nem? - esett le neki, szemeibe azonnal könnyek kezdtek gyűlni.
- Ha arra gondolsz, hogy megcsaltalak, akkor nem! - jelentettem ki magabiztosan és megszorítottam a kezét.
- Hát akkor... - folyt ki az első könnycsepp az arcán. Szomorúan megszorítottam a kezét, rosszul esett, hogy fájdalmat okoztam.

- Esküszöm, sose csalnálak meg. - néztem erősen a szemébe.
- Akkor meg? - fakadt ki.
- Megismertem, és megszerettem. - vallottam be.
- Ne mondd ezt! Engem szeretsz nem? - zokogott, kirántotta a kezét az enyémből.
- Szeretlek, én tényleg. - bukott ki belőlem. - De mikor ma megláttam... Nem tudok másra gondolni. Sajnálom, tudom, gonosz tőlem. De én tényleg szeretlek, csakhogy őt jobban. Sajnálom! - hajtottam le a fejemet. Vártam, hogy durva szavakat vágjon a fejemhez, hogy elküldjön a fenébe, hogy soha se akarjon látni.
- Értem! - szipogott. - Tényleg úgy érzed? - nézett rám csalódottan.
- Én nem tudom, vonz valami az irányába, de nem akarlak itt hagyni. - vallottam be.
- Tudod ki ő? 
- Nem. - biggyesztettem el a számat és meredtem a távolba. - Sajnálom! - hajoltam meg előtte, hogy még inkább megalázkodjak. Nem értettem, hogy miért nem esett nekem, így még rosszabb volt.
- Kérlek! Így csak nehezebb... - fordult el tőlem. - Én tényleg szeretlek,sőt senkit nem szerettem ennyire... - meséli nekem háttal. Megremeg, tudom, hogy megint sírni kezd. - De nem akarom, hogy álltass engemet.
- Tudom. - érintettem meg, de kibújt alóla.
- Csak ígérd meg, hogyha nem sikerülne és visszatérnél hozzám, csak engem szeress! - ejtette ki a szavakat.
- Igen. - ígértem meg. - Visszajövök ha nem sikerülni!
- Ez a tiéd! - fordult meg,  lehúzott valamit az ujjáról, megfogta a kezemet és az eljegyzési gyűrűt beleejtette. Minden szó nélkül kiment a szobából. Egyedül hagyva engemet a lelkifurdalásommal.
Másnap mikor elmentem az összepakolt cuccaimmal, nem jött ki, hogy elbúcsúzzon, talán jobb is volt, de mégis vártam. Mindazonáltal megértettem, hogy nem tette meg.
Így indultam útnak. Egyedül, semmi információ nélkül.