Kicsit Másképp: 6. fejezet

Hello!

Meghoztam a következő részt, remélem tetszik és érdekes lett!
Véleményeket szívesen várok, akár meleget, akár hideget!
Igyekszem a menüpontokat is szerkeszteni, de végre elkészült a Képek rész is valamelyest, noha az mindig bővülni fog. A mangát és az animét is próbálom rakni, ahogy időm engedi!
Ha vannak ötletek, szívesen várom, ha pedig támadt egy fiction ötlet, akkor azt küldjétek és már rakom is ki!

Jó olvasást! :)

By: Annabeth98

Már a vonaton ültünk visszafelé. Nehéz út volt, és az agyam csak a Noén pörgött... Egyszerűen elborzadtam. Éreztem, hogy szorongat, a gondolat, hogy mindenen át tud hatolni... Csoda, hogy nem ölte meg Laviékat, noha mindannyian borzalmas állapotban voltunk. A csata után rögtön egy lepukkant házba vittem őket és amennyire tőlem telt, elláttam a sérüléseiket, de nem volt elég anyag... Mikor kicsivel jobban lettek, akkor eldöntöttük, hogy visszajövünk, mivel az akumák és a Noék se jöttek vissza. Az emberek, már akik életbe maradtak, hazatértek rendes otthonaikba, nekünk pedig ezer hálát mormoltak.
Alig vártam, hogy biztonságba legyünk, habár már sehol se éreztem ezt. Vágytam vissza a régi életemben, inkább pincérkedtem volna... Bár lehet, hogy mégse, de ez eléggé kiakasztott. Mintha sokkot kaptam volna, mindentől félni kezdtem és mindenben a rosszat éreztem. Visszagondoltam, ahogy a tarkóm bizseregni kezdett a Noé jöttén. Ilyen még sose volt, persze egy hatodik érzékem van, melytől tudom, ha démon jön, de ez más volt. Megtapogattam a tetoválást, de a bőröm sima volt. Sóhajtottam csak egyet. Kinéztem az ablakon és az elsuhanó tájat figyeltem. Fák, erdők, mezők, tavak, megint fák, megint mezők és satöbbi. Unalmassá vált egy idő után.



- Mindjárt megérkezünk! - hallatszott a kinti fürkész hangja. Már nem emlékszem a nevére és nem is beszéltünk velük. Az egész út némaságban telt, még Lavi, akiből tud áradni a szó, csöndbe maradt. Persze, eléggé fáradtak voltunk, mindenünk sajgott.
Megböktem Lenaleet, hogy keljen fel. Lassan kinyitotta szemeit. Sajnáltam, hogy fel kellett kelteni, de jobb színbe volt, mióta elindultunk.
- Mindjárt! - suttogtam és hátradőltem, vártam. Ő csak bólintott, így ültünk a síri csöndben, feszült volt a légkör.
-Mmm! - merevedtem meg, mikor újabb bizsergés fogott el. Hasonló, mint kinn. de nem éreztem akuma jelenlétét, ami azzal volt egyenlő, hogy kinn egy Noé van.
- Itt van! - suttogtam megrökönyödve.
- Ki? - nézett rám Lavi.
- Egy Noé, érzem! - sápadtam el, és felénk közeledik. Azonnal talpra álltam, megfeszültem. Harcra kész voltam, de tudtam, ha itt elfajulnak a dolgok, nem bírnánk sokáig.
- Mi az, hogy érzed? - döbbent le. - Te érzed?! - esett le neki végre. Ő is talpra kecmergett. Támadóállásba álltunk és vártunk. De nem történt semmi se. Megállt a vonat, léptek zaja hangosodott fel. Mindenki kezdett leszállingózni. Mi is kimentünk, körbenéztem, az irány megvolt, de nem tudtam ki az. Annyi ember ment el, nem vettem észre semmi furcsát.
- Hát látsz!
- Itt vagyok!
- Tudtam, hogy érzel! - suttogták több oldalról is.
- Itt! - fordultam meg, majd újra és újra. Kezdtem kétségbe esni. A hangok csak visszhangoztak, kezdtek az őrületbe kergetni.
- Mi ez? - rökönyödtem meg, egy kezet éreztem a vállamon, de nem tudtam kié. Az agyam üres lett, pánikkal telt meg. Forogtam, és forogtam. Szédültem már, a gyomrom is kavargott. Újabb kéz szorított meg.
-  Itt van! - meredtem egy pontra. Újabb hangok közeledtek felém, a bizsergés elviselhetetlen volt, legszívesebben letéptem volna bőrt a tarkómról, vagy addig kapartam volna, míg alább nem hagy. Nem tudtam elviselni. A nyakamhoz kaptam, forró volt a bőröm, szinte égetett. Még inkább elsápadtam, meredten álltam. Félelem járt át, a vérem lüktetett, a szívem hangosan vert, szinte én is hallottam.
- Megvagy! - közvetlenül mellőlem jött a hang. Teljesen beleborzongtam, az agyamat ellepte a pánik homálya... Fejemhez szorítottam a kezeimet és suttogtam, biztattam önmagamat. Fogalmam se volt, hogy mi lehetett ez...
Hirtelen lett vége az egésznek. Nem halkult el.
- Julia! - ismertem meg a női hangot, mely Lenaleehez tartozott. - Nincs itt semmi! - nézett rám aggodalmasan. Körbelestem, még emberek ugyan járkáltak, de tényleg nem voltak kinn sokan. Egyre távolodott mindenki. Mennyi idő telhetett el? Nekem csak pár pillanatnak tűnt, de kiderült, hogy több mint 10 percet is így álltam és motyogtam. Zavart az egész, hogy furcsa voltam. Lavi ráncolta a homlokát, de inkább jobbnak tartottam, ha megyünk a központba, majd egyszer úgyis rájövök, hogy mi volt ez. De a hangokat még hallottam, minden utca sarokban azt hittem ellenség van, de nem mondtam semmit. A félelem kezdett elbújni, de akkor is a csontomig hatolt és nem tűnt el.
Mi lehetett ez? Mi történt? Hallucináltam?
Az út utolsó szakasza csöndben telt újra. Belemerültem a gondolataimba, ahogyan a többiek is. Lassan haladtunk a templom felé. A szél erősen süvített, így felhajtottam a dzsekim kapucniját. Fáztam, minél hamarabb be akartam érni.
Megjelentek a gólemek is. Akik csak üdvözöltek minket, nem nagyon méltattam őket szóra. A kapu nagy zörejjel kinyílt, mi pedig bementünk.
- Hello! - jött elénk Reever, akinek szőkés haja most is ezer irányba állt, kezében egy poharat tartott, szájában pedig cigarettát. - Mi történt? Nem kaptunk hívást tőletek. - jegyezte meg kedvesen.
De nem válaszoltunk, azonnal elkomorodott. - Ez nem jelent jót... - válaszolta, majd megragadott minket és már vitt is valahova. Már ismertem a járást, így hamar rájöttem, hogy Komui irodájába tartottunk. Meg is álltunk a folyosó elején.
- Menjetek be! - javasolta. - Ugyan most Allenékkel beszél, hiszen visszatértek a rázós küldetésről, ahonnét lett egy új tagunk, de úgy sejtem mindjárt végeznek.
Bólintottunk és már indultunk is meg. Ösztönösen együtt mozogtunk...
*Kopp,Kopp* Nyitott is be Lavi.
- Oh, hát ti is megjöttetek? - lelkesedett fel Komui. Mi pedig szépen sorban beslattyogtunk, én utolsónak. Allen, Kanda, Howard Link és egy kopasz férfi volt benn. Akit már láttam, de a nevét a mai napig se tudom. Nem éppen kellemes fogadtatás volt, mindenki fáradt volt, tőlem meg semmi se telt.
- Che! - üdvözölt Kanda mindannyiunkat.
- Lenalee! - sápadt el Komui. - Mégis mi történt? Annyira aggódtam érted! - ölelgette meg szorosan a húgát, aki csak hümmögve viszonozta. Hamar leesett, hogy rosszabb formában vagyunk, mint Allenék.
- Tyki Mikk! - bökte ki Lavi. Értetlenül néztek ránk, mi pedig belekezdtünk a mesélésben. Legalábbis Lenalee és Lavi. Én inkább csöndben maradtam, nem is akartam beszélni. Csak egy jót aludni és elfelejteni, hogy mi történt. Ahogy eszembe jutott az egész, újra megremegtem.
- Julia! - törte meg valaki az elmélyült gondolkodásom.
- Mi? Jah, igen? - néztem fel, mert semmit se hallottam az egészből.
- Mi történt? Tykivel te is harcoltál... - kérdezte Komui.
- Honnan tudná... - gúnyolódott Kanda.
- Mindenki magából indul ki! - mérgesedtem fel rá. Teljesen felbosszantott, nem bírtam a férfit. Már az eleje óta nem, amikor először találkoztunk, de most végképp betelt a   pohár. Talán, mert már eléggé kikészültem, de elegem volt.
- Mit mondtál Vörös? - képedt el, hogy visszavágtam.
- És te Copfos? - meredtem lenézően a körmeimre, hogy még inkább bosszantsam.
- Kinek képzeled te magad? - lépett elém, közben persze a többiek mind tanúi voltak az egész társalgásnak.
- Soroljam? - húztam fel a szemöldökömet, eszembe jutottak, mikor a Mester haragítottam hasonló menettel fel. Csak, hogy most elememben voltam inkább, és nem akartam behódolni neki. Ki is akarna egy ilyen pökhendi alaknak?
- Te kis... - húzta grimaszra a száját.
- Nem ajánlom! - jelentettem ki, de már indította is a támadást ellenem. Elhajoltam és egyszerűen meggyújtottam a ruháját. Csak bosszantottam, de heves verekedés támadt belőle, egyszerűen ki voltam akadva, kikészültem. Nem akartam már az egészet, belefáradtam, és hogy valaki felbosszantson, az végképp nem hiányzott. Nem volt nagy csatározás, kisebb ütéseket intéztünk egymásnak, nem azért mert visszafogtuk volna magunkat, hanem mert eléggé fáradtak voltunk már. Egyszerű, de trükkös mozdulatok voltak, kihasználtam, hogy Kanda nem használja a fegyverét, én viszont apró lángocskákat dobáltam, noha csak felmérgesítettem, de nem sérült meg. 
- Elég legyen! - ordította egyre hangosabban Komui, próbáltak szétválasztani minket, de képtelenség volt.
- Mondom elég! - harsant fel Komui éles hangja megint, mi pedig ledermedtünk. A földön feküdtünk és csapkodtuk egymást, de most nem mozdultunk, csak felnéztünk. Én feküdtem a hátamon, míg Kanda pedig majdnem rajtam, noha előtte még én voltam felül...
- Mégis mi a fene bajotok van? Nem igaz, hogy nem tudtok békében lenni! - mérgelődött az igazgató.
- Nem! - vágtuk rá egyszerre.
Mi a fene? Döbbentem le, ahogy Kanda is és a tekintetünk találkozott. Egyszerre gondoltunk ugyanarra. Kicsit vicces is volt, be kell vallanom elengedtem egy vékony mosolyt. Felkászálódtunk és visszaálltunk a helyünkre, de úgy viselkedtünk, mint két kisgyerek, aki most kapott szidást. Röpkén összenéztünk újra.
Vajon mit jelenthetett ez...
- Nos tehát Julia! Mi történt? Mesélj el mindent! - tért vissza a témára Komui, én pedig belekezdtem.